2006. 02. 03-04 - péntek-szombat

Az igazat megvallva erre a versenyre nem igazán készültem, mert az idõjárás mifelénk nem hozott enyhülést és a beton keménnyé fagyott talajon nem szeretek autózni, mert az szétráz minket és minden második vakondtúráson csak felhasalunk. Ennek ellenére a verseny elõtti kedden döntés született a családi tanácsban és majdnem hogy kérni kellett, hogy elmenjek. Csodák csodájára Iván barátom is ráért, így pénteken négy óra felé már útra is keltünk. A frissen vásárolt hidraulikus csörlõmet szerdán beüzemeltem ezzel már kettõre nõtt a mentõeszközök száma. Ez nagyon hasznos, mert ha kell akkor elõre és hátra is tudunk csörlõzni. Mivel a kevlárkötelet egy szakítópróba alkalmával kétszer is eltéptem és még nem jutottam el a megtoldásához, mi sem természetes az ilyen dolgok utolsó pillanatra hagyása. Ezért az ódaúton készítettem el a két toldást, ami elég jól sikeredett. Várpalotáig Iván ült a kormány mögött, hogy éjszakára maradjon erõm a bevetésre. Utunk Kareszhoz vezetett elõször és csodák csodájára velünk tartott az éjszakába. Mivel neki is derült égbõl a villámcsapásként jött ez a meghívás, nem tudott maga mellé navigátort szerezni ezért inkább egy autóval indultunk. Belõttük a gps-t majd teljes gázzal elindultunk Csatka felé. Várpalotáról 35km-es, 50 perces út vezet át Vadaspusztára ahonnan a mezõny startolt. Út közben Karesz többször is bepróbálkozott a rövidebb ámbár kalandosabb rövidítéseivel, amiket rendre elutasítottunk, mondván vár még ránk az éjszakai ereszd el a kéziféket akció. Megdöbbentõ volt a helyenként két méteres hófalak között menni. Az erdõbe be-be tekintve nagyon ígéretes éjszakának néztünk elébe. Akár csak egy kísértet jöttek elõ az egy évvel ezelõtti Forte trophy küzdelmeinek az élményei. Hét óra körül érkeztünk a rajthoz, ahol javában zajlott a regisztráció. A sok terepjáró közül egy részüket már régi ismerõsként láthattunk ismét újra. Miután szemügyre vettük a résztvevõ autókat a gépátvételhez mentem. Elõkerült egy rendezõ aki a Holux-átvételét a becsületemre bízta. Mivel minden a legnagyobb rendben van a Toyotán ezért nem lett lelkiismeret furdalásom, hogy nem bontottuk szét a kocsit a nagy hidegben. Bár a szabályzat -mint az utóbb kiderült- a bukósisak használatát kötelezõvé tette, mind a normál mind az extrém kategóriában, de ez sajnos elkerülte a figyelmünket. Ezért sisaktalanul álltunk rajthoz. Aki ismer minket az tudja, hogy specbe nem megyünk be, így a zárt kocsiban eléggé védve érzem magamat az útvonalon. Természetesen a mi érdekünk az, hogy egy esetleges balesetnél kevésbé sérüljünk, ezért is kötjük be mindig magunkat. Ezentúl minden versenyen -még akkor is, ha csak túrázóként vagyunk jelen- bukósisakot fogunk hordani, megelõzve ezzel egy esetleges fejsérülést. A rajt sorsolása után megkezdõdött az éjszakai trophy. A quadok után két percenként indultak az autók. Nem volt szerencsés a rajtidõnk, mert 22-15 -re szólt. Nagyon lassan telt az idõ a közel mínusz tíz fokos éjszakában. A porhó beborított mindent, a talaj pedig kõvé volt fagyva. A kerekeket leeresztettük 1.5 bárra, hogy jobban tapadjanak. Majd feltekertük az elsõ csörlõre a frissen megtoldott kevlár kötelet. Na még egy szendvics, még egy pohár forró tea. Végre valahára eljött a mi startidõnk is.

Rajthoz álltunk majd a kiírt idõben elstartoltunk. Méterszámlálót nem kalibráltunk, így az elsõ pár itinerpont az akklimatizáció jegyében telt. Alig haladtunk három kilométert máris egy tkp-hez értünk ami egy domboldal leküzdésébõl állt. A meredeknek nem mondható legelõn csak többszöri próbálkozásra sikerült a feljutás. Merõlegesen semmi esély nem volt az elindulásra, oldalazva pedig a szétdiferálás gátolta a haladást. Az elsõ zár bekapcsolása után szinte rögtön merõlegesen felfelé fordul a kocsi és szinte azonnal elfogyott a lendület. Addig-addig ügyeskedtünk, amíg meg nem találtuk azt az optimális szöget, gázállást, sebességfokozatot és lendületet, amivel feljutottunk a tetõre. A megérdemelt pecsét után folytattuk utunkat az itiner szerint. Hamar eljutottunk az elsõ speciálhoz, ahol sok autó állt sorba. Gondoltuk nem állunk sorba, inkább kikerülve a specet megkeressük a túloldalt a kijáratot. Elindultunk balra, de egy erdõsáv állta utunkat. Megpróbáltuk jobbra is, ahol egy ígéretes út ment lefelé, amit szûz hó borított. Leereszkedtünk, de csak egy sózóhoz vezetett. Sajnos ez nem nyert. Próbálkoztunk egy nagyobb kör leírásával -természetesen csakis földesúton haladtunk-, majd leértünk a faluba, miközben nem kereszteztünk friss nyomokat. A faluból felmentünk a tkp-hoz, hogy ott érdeklõdjünk a speciál kerülési lehetõségérõl. Nem kaptunk egyértelmû információt a kerüléshez, ezért visszamentünk a speciálhoz. Félreálltunk és megnéztük közelebbrõl is. Ahogy jobban körülnéztem és mértem fel a terepet tisztázódott a kép, hogy ez a spec egy egyszerû zsákutca. Nincs átmenõ forgalma, mert ott kell kijönni, ahol a bejárata van, csak mi pechünkre nem láttunk autót ami épp akkor jött ki amikor mi odaértünk. Tehát hibásan feltételeztük, hogy a túloldalon folytatódik a trophy. Na nem baj, mert nem vesztettünk semmit, csak mentünk egy pár kört. Folytattuk utunkat tovább, majd egy kilométert se mentünk, mikor a kettes speciálhoz értünk. Félreálltam, majd egy kis kajálás és szerelvény igazítás után tovább mentünk. A kettes specbõl kikanyarodva az itiner ábráját nem lehetett egyértelmûen dekódolni, így egy kis kavargást vágtunk le harmad magunkkal. A helyes út megtalálása után szépen haladtunk az éjszakába. Egyszer csak kiértünk egy aszfaltos útra, majd hirtelen le is kanyarodtunk róla. A fahíd után egy hosszú emelkedõ következett, amit minden gond nélkül teljesítettünk. A tetõre érve jobbra le kellett törni. Az itiner megjegyzése a "Nézd meg!" -et javasolta, így hát megálltunk és megnéztük a lejtõt. Épp a felénél egy autó zárta el az utat. Eltört a kormányösszekötõje, így irányíthatatlanná vált a bal oldali kereke. Quados srácok segítkeztek a mentésben, majd valahogy leeresztették a kocsit. Mi közben kerülõt kerestünk és találtunk. A lejtõ aljánál nulláztunk, majd folytattuk a futamot. Innen még a fele vissza volt a távnak ezért egy kicsit iparkodni kezdtem. Jól haladtunk, elakadásra nem volt alkalmunk, ezért éjjel kettõ óra elött egy kicsivel célba is értünk. Karesz már a cél elött egy órával elpunnyadt és bealudt a hátsó ülésen. A menetlevelet leadtuk, majd a kocsihoz érve halk sziszegésre lettem figyelmes. Sikerült valahol egy tüskét szerezni a bal hátsó kerékbe. Nem eresztett gyorsan, ezért elmentünk az elsõ faluba, hogy száraz aszfalton tudjunk kereket cserélni. Meg jack-iztük a dögtolót, majd kereket cseréltünk. Mindeközben a kocsiban Karesz azt hitte, hogy elakadtunk valahol, mert régóta dõlt a kocsi az oldalára. Miután felébredt akkor látta csak, hogy már hazafelé tartunk. Jó volt ez az éjszakai menet. Pont nekünk való volt. Pozitív szájízzel döcögtünk Várpalotára, mert bár helyenként küzdõsen, de teljesíthetõ volt a teljes szakasz. Természetesen a speciálokról nem tudok nyilatkozni, mert nem próbáltuk egyiket sem, de az biztos hogy az egyik se volt egyszerû eset.

Szombat reggel Várpalotán a gumisnál kezdtünk, ahol ott hagytuk a kereket, miközben elmentünk megtankolni. A rajtidõnk 9 óra 10 perc volt, ezért nem kellett nagyon kapkodnunk, mert az éjszaka idefele lemértük, hogy nyugodt tempóval 50 perc alatt tesszük meg a rajt és a szállás közti távot. Most már két autóval voltunk, aminek nagyon örültem, mert így sokkal élvezetesebb a túra. Sajnos Karesznak még mindig nem sikerült navigátort szerezni, de Ô így is bevállalta. Ki se értünk Várpalotáról a mögöttünk kullogó 4Runneres a rövidebb útra bíztatott bennünket. -Na itt jobbra! -szólt a cb-bõl recsegõ hangon. Táblán a szöveg: "Katonai terület… belépni TILOS!". Karesz mondom, ebbõl nem lesz baj? Á! - szólal meg ismét a cb, mindenki erre jár. Iván közbe a laptopot bújta és számolgatta az így nyert út hosszát. Az aszfaltról letérve a tempót 60-70-rõl 20-30-ra kellett csökkenteni, mert a murvás úton a letaposott hó tükör jéggé volt fagyva. Nagyon szép helyeken járunk közben a havas tájban gyönyörködtünk. A nap is kisütött. Megyünk-megyünk mendegélünk, telik múlik az idõ, de a kilométerek nem akarnak fogyni. Iván egyszer csak megjegyzi: -NNHoze! Nekünk pont ellenkezõ irányba kéne haladnunk! Nem tettük szóvá Karesznak, mert a csodaszép természet kárpótolt a kerülõért. Majd kiértünk az aszfaltra és még vagy húsz percet mentünk. A rajthoz egy kissé megkésve, de odaértünk, majd azonnal el is rajtoltunk. Hatszáz métert se haladtunk, amikor egy patak keresztezte az utunkat. Elõttünk egy pár autó várakozott. Valaki beesett. Kiszálltunk megnézni a helyszínt. Szerény kis patakocska volt, ha nem látom, hogy mekkora a medre, simán én is belehajtottam volna. Ugyanis a tetején a jég beszakadt és a medret laza alját megásták az elõttünk lévõk. A 35"-ös gumik szinte teljesen eltûntek a víz alatt és a kijövetelhez a patak szélén le kellett küzdeni a vastag jeget, amit megtörni már nem lehetett. Szerencsére volt jobbról egy kerülési lehetõség, amit igénybe is vettünk. Tovább haladtunk, majd egy meredek domboldalhoz érkeztünk. Tkp. Épp egy Suzuki csörlõzte magát felfelé, mi meg gondoltunk egyet megpróbáltunk egy könnyebben járható szakaszt. Miután felértünk a tetõre közölték a pályabírók, hogy ha teljesíteni szeretnénk a szakaszt akkor mennyünk vissza a feléig, és az ott lévõ emberkétõl induljunk. Szalag az nem volt sehol, így azt gondoltuk aki feljut az feljut és megkapja a pecsétet érte. Hát nem. Nem baj, idõnk az mint a tenger ezért visszamentem, és megpróbáltam a lehetetlent. Ott ahol a Suzuki csörlõzte felfelé magát ott kellett felmenni. A fagyott talajba a gumi nem tudott beleásni, és a tíz centis hóban még a sík talajon is nehéz volt az elindulás. Na hadszoljon, és fél kettõben fél és háromnegyed gázzal elrajtoltunk. Mivel szinte tök egyenes szakaszról volt szó, ezért az indulás elött bátran bezártam a hidakat. Mikor a felénél jártunk a gázpedálon éretem, hogy ez már a mienk, -felmegyünk! Felérve közölték, hogy a legjobb idõ 16 másodperc és a miénk a 20 másodperccel nagyon jó. Az igazat megvallva nem a másodpercek miatt próbáltam meg, mert az nekünk nem sokat dob a latba, inkább azért, mert nagyon megtetszett ez az emelkedõ és új tapasztalatokat tudott adni a teljesíthetõségérõl, miközben a környezet biztonságosnak mondható volt. Eléggé a mezõny vége felé voltunk már, ezért se találkoztunk sok autóval. Tovább haladtunk az itiner szerint, majd egyszer csak egy horhosba kellett lefordulni. A helyenként szûknek mondható, nagyon kanyargós hasadékban lefelé a hosszú Toyotával helyenként nagyon küzdõsen tudtunk csak haladni. Volt olyan helyzetünk, amikor mindkét hidat zárni kellett, hogy az erõs kanyarban, a himbi-limbis "úton" mozdulni tudjunk. Mindvégig az volt a fejembe, hogy csak nyugodtan, innen még vissza tudjuk magunkat húzni a hátsó csörlõvel. Mikor már közel ötszáz métert ereszkedtünk elkezdtem inkább arra koncentrálni, hogy csak szembeforgalom ne legyen, mert félreállni itt magassági kormány hiányában szinte lehetetlen. Karesznak közbe cb-n odaszóltunk, hogy ne jöjjön be, mert ebbõl az árokból valahol biztos ki kell majd jönni. Mikor leértünk a spechez, mert ez oda vezetett, öt-hat autó várakozott. Kiszálltunk és a specet néztük. Nem sorolható a kocsikímélõ feladatok közé ennek a specnek a teljesítése. Nagyon látványos volt a profik kocsi zúzása. Vegyes érzelmek töltöttek el, amikor a profin megépített autók a majdnem függõleges falon úgy esett le, akárcsak egy darab kõ. Minden elismerésem a vezetõké és a navigátoroké, mert itt most nagyon megmutatták hogy mit is tudnak. Sajnos rengeteg amortizációba kerültek ezek a mutatványok ezért a vegyesek az érzelmeim, mert azért valahol sajnáltam is. Sorra kerültünk, majd arrébb álltunk és még filmeztünk egy kicsit. Természetesen nem mentünk be ebbe a specbe se. Tovább haladtunk az itiner szerint. Itt már ellankásodott és kiszélesedett a meder, szinte vízszintes volt. A teljesen befagyott kanyargó patakon nagyszerû volt kocsikázni. Egyszer csak beürüsödött és ki kellett menni az árokból egy 5-6 méter hosszú siratón. A piros traktor a kukorica szélén már árulkodó volt, hogy nem lesz egyszerû a kijutás. Volt fa is amihez kötni tudtunk, így azonnal csörlõvel kezdtünk. Odaálltam az emelkedõ aljára, nem kapattam fel mert nagyon jeges volt, és nem akartam, hogy Iván becsússzon alám. Megkötöttük majd elkezdtem húzni. Fél egyben rásegítettem alapjáraton, hogy a kötelet kíméljem. Mikor az egész autó már a falon volt néha elkezdett zakatolni a hajtáslánc, mert néhol a jég alól kint volt a föld és bele-bele kapaszkodott a gumi. Ekkor kikuplungoltam, és ráterheltem a kötélre az egész kocsi súlyát. Ismét nem panaszkodhatom a csörlõre, mert nagyon szépen tette a dolgát, de mivel közel két éves az Amsteel Blue kötelem fokozottan figyeltem, hogy szakadás esetén senki se sérüljön. Szerencsére még bírja a kötél a nyüstölést és szépen kitartott. Filmezésre és fotózásra is fordítottunk sok-sok idõt ezért nagyon a mezõny végére kerültünk. A cél felé haladva megint bementünk a horhosba, de most lentrõl felfelé. Az oldalra dõlõ szakaszoknál csak két csörlõvel és csigával tudtunk egyenesbe maradni. Karesznak se sikerült a jobbra lejtõ havas, jeges úton maradni és mivel hátsó csörlõ nem van, ezért az én hátsó csörlõmet használtuk úgy, hogy a kötelet egy fordítócsigán keresztül megvezetve akasztottuk a 4Runner hátsó lökõsébe. Megfeszítettem a kötelet és feljebb húztam ezzel Kareszt. Az Ô elsõ csörlõjét szintén kikötöttük egy fához, ezzel mind a két végét fel tudtuk húzni a kocsijának. Mikor megfeszültek a kötelek lassan elindult elõre, közben szépen eresztettük a csörlõket. Haladtunk tovább a patakban, ami egyre csak szûkült és hamar nyilvánvalóvá vált hogy ide kár volt ismét bejönni, de ha már itt vagyunk akkor haladjunk. Én mentem elöl és hamar eljött a következõ csörlõzõs hely. Szépen huzigáltuk magunkat felfelé, közben Karesz egy keréknyomnyit balra ment, és a partoldalról lelógó faág betörte a szélvédõjét. Balszerencsés volt ez a párszáz méter, mert nekem meg az újonnan vásárolt jobb hátsó lámpaburámat nyomta be valami faág. Na kicsörlõztük magunkat a szó minden értelmében, majd sietve robogtunk a cél felé, mert már kezdett sötétedni. Miközben a cél felé robogunk jobbról egy erdõs résznél Domoszlaiék csörlõznék az UAZ-t, csak hogy nincs mihez kötniük. Megfordultunk és gyorsan a segítségükre sietünk. Összekötöttük a 4Runnert és a Hiluxot aztán ránk akasztottak, majd Istiék elkezdték kicsörlõzni az orosz technikát. A nagyon meredek emelkedõn úgy jött fel mint a távirat. Egy kicsit szélvédõhiányosan, meg egy kicsit meghorpasztva itt ott amott, de egybe volt még a zöld szörnyeteg. Szétakasztottuk a köteleket, majd iszkiri a célba. A házikónál rengeteg autó volt mire mi beértünk. A pörkölt is nagyon jól esett, aminek az elfogyasztása után az eredményhirdetés következett. A nem túl nagy szoba tömve volt madárlátta off-roaderekkel, és csak a hihetetlen történetek mesélése maradt hátra.

Mivel már több mint egy hónapja, hogy nem volt lehetõségem terepre menni, ezért az idei elsõ megmérettetés nagyon jól esett számomra, de ahogy Ivánt faggattam, Neki se állt panaszra a beszélõje. Persze az amortizáció lehetett volna kevesebb, de annak is örülhetünk, hogy nekünk csak ennyi jutott.

Köszönjük a rendezõségnek a lehetõséget, hogy itt lehettünk!

NNHoze

2006. 02. 03-04. - Trophy Bajnokság IV. bajnoki futam - Csatka

2006. 02. 03-04 - péntek-szombat Az igazat megvallva erre a versenyre nem igazán készültem, mert az idõjárás mifelénk nem hozott enyhülést és a beton keménnyé fagyott talajon nem szeretek autózni, mert az szétráz minket és minden második vakondtúráson csak felhasalunk. Ennek ellenére a verseny elõtti kedden döntés született a családi tanácsban és majdnem hogy kérni kellett, hogy elmenjek. Csodák csodájára Iván barátom is ráért, így pénteken négy óra felé már útra is keltünk. A frissen vásárolt hidraulikus csörlõmet szerdán beüzemeltem ezzel már kettõre nõtt a mentõeszközök száma. Ez nagyon hasznos, mert ha kell akkor elõre és hátra is tudunk csörlõzni. Mivel a kevlárkötelet egy szakítópróba alkalmával kétszer is eltéptem és még nem jutottam el a megtoldásához, mi sem természetes az ilyen dolgok utolsó pillanatra hagyása. Ezért az ódaúton készítettem el a két toldást, ami elég jól sikeredett. Várpalotáig Iván ült a kormány mögött, hogy éjszakára maradjon erõm a bevetésre. Utunk Kareszhoz vezetett elõször és csodák csodájára velünk tartott az éjszakába. Mivel neki is derült égbõl a villámcsapásként jött ez a meghívás, nem tudott maga mellé navigátort szerezni ezért inkább egy autóval indultunk. Belõttük a gps-t majd teljes gázzal elindultunk Csatka felé. Várpalotáról 35km-es, 50 perces út vezet át Vadaspusztára ahonnan a mezõny startolt. Út közben Karesz többször is bepróbálkozott a rövidebb ámbár kalandosabb rövidítéseivel, amiket rendre elutasítottunk, mondván vár még ránk az éjszakai ereszd el a kéziféket akció. Megdöbbentõ volt a helyenként két méteres hófalak között menni. Az erdõbe be-be tekintve nagyon ígéretes éjszakának néztünk elébe. Akár csak egy kísértet jöttek elõ az egy évvel ezelõtti Forte trophy küzdelmeinek az élményei. Hét óra körül érkeztünk a rajthoz, ahol javában zajlott a regisztráció. A sok terepjáró közül egy részüket már régi ismerõsként láthattunk ismét újra. Miután szemügyre vettük a résztvevõ autókat a gépátvételhez mentem. Elõkerült egy rendezõ aki a Holux-átvételét a becsületemre bízta. Mivel minden a legnagyobb rendben van a Toyotán ezért nem lett lelkiismeret furdalásom, hogy nem bontottuk szét a kocsit a nagy hidegben. Bár a szabályzat -mint az utóbb kiderült- a bukósisak használatát kötelezõvé tette, mind a normál mind az extrém kategóriában, de ez sajnos elkerülte a figyelmünket. Ezért sisaktalanul álltunk rajthoz. Aki ismer minket az tudja, hogy specbe nem megyünk be, így a zárt kocsiban eléggé védve érzem magamat az útvonalon. Természetesen a mi érdekünk az, hogy egy esetleges balesetnél kevésbé sérüljünk, ezért is kötjük be mindig magunkat. Ezentúl minden versenyen -még akkor is, ha csak túrázóként vagyunk jelen- bukósisakot fogunk hordani, megelõzve ezzel egy esetleges fejsérülést. A rajt sorsolása után megkezdõdött az éjszakai trophy. A quadok után két percenként indultak az autók. Nem volt szerencsés a rajtidõnk, mert 22-15 -re szólt. Nagyon lassan telt az idõ a közel mínusz tíz fokos éjszakában. A porhó beborított mindent, a talaj pedig kõvé volt fagyva. A kerekeket leeresztettük 1.5 bárra, hogy jobban tapadjanak. Majd feltekertük az elsõ csörlõre a frissen megtoldott kevlár kötelet. Na még egy szendvics, még egy pohár forró tea. Végre valahára eljött a mi startidõnk is. Rajthoz álltunk majd a kiírt idõben elstartoltunk. Méterszámlálót nem kalibráltunk, így az elsõ pár itinerpont az akklimatizáció jegyében telt. Alig haladtunk három kilométert máris egy tkp-hez értünk ami egy domboldal leküzdésébõl állt. A meredeknek nem mondható legelõn csak többszöri próbálkozásra sikerült a feljutás. Merõlegesen semmi esély nem volt az elindulásra, oldalazva pedig a szétdiferálás gátolta a haladást. Az elsõ zár bekapcsolása után szinte rögtön merõlegesen felfelé fordul a kocsi és szinte azonnal elfogyott a lendület. Addig-addig ügyeskedtünk, amíg meg nem találtuk azt az optimális szöget, gázállást, sebességfokozatot és lendületet, amivel feljutottunk a tetõre. A megérdemelt pecsét után folytattuk utunkat az itiner szerint. Hamar eljutottunk az elsõ speciálhoz, ahol sok autó állt sorba. Gondoltuk nem állunk sorba, inkább kikerülve a specet megkeressük a túloldalt a kijáratot. Elindultunk balra, de egy erdõsáv állta utunkat. Megpróbáltuk jobbra is, ahol egy ígéretes út ment lefelé, amit szûz hó borított. Leereszkedtünk, de csak egy sózóhoz vezetett. Sajnos ez nem nyert. Próbálkoztunk egy nagyobb kör leírásával -természetesen csakis földesúton haladtunk-, majd leértünk a faluba, miközben nem kereszteztünk friss nyomokat. A faluból felmentünk a tkp-hoz, hogy ott érdeklõdjünk a speciál kerülési lehetõségérõl. Nem kaptunk egyértelmû információt a kerüléshez, ezért visszamentünk a speciálhoz. Félreálltunk és megnéztük közelebbrõl is. Ahogy jobban körülnéztem és mértem fel a terepet tisztázódott a kép, hogy ez a spec egy egyszerû zsákutca. Nincs átmenõ forgalma, mert ott kell kijönni, ahol a bejárata van, csak mi pechünkre nem láttunk autót ami épp akkor jött ki amikor mi odaértünk. Tehát hibásan feltételeztük, hogy a túloldalon folytatódik a trophy. Na nem baj, mert nem vesztettünk semmit, csak mentünk egy pár kört. Folytattuk utunkat tovább, majd egy kilométert se mentünk, mikor a kettes speciálhoz értünk. Félreálltam, majd egy kis kajálás és szerelvény igazítás után tovább mentünk. A kettes specbõl kikanyarodva az itiner ábráját nem lehetett egyértelmûen dekódolni, így egy kis kavargást vágtunk le harmad magunkkal. A helyes út megtalálása után szépen haladtunk az éjszakába. Egyszer csak kiértünk egy aszfaltos útra, majd hirtelen le is kanyarodtunk róla. A fahíd után egy hosszú emelkedõ következett, amit minden gond nélkül teljesítettünk. A tetõre érve jobbra le kellett törni. Az itiner megjegyzése a "Nézd meg!" -et javasolta, így hát megálltunk és megnéztük a lejtõt. Épp a felénél egy autó zárta el az utat. Eltört a kormányösszekötõje, így irányíthatatlanná vált a bal oldali kereke. Quados srácok segítkeztek a mentésben, majd valahogy leeresztették a kocsit. Mi közben kerülõt kerestünk és találtunk. A lejtõ aljánál nulláztunk, majd folytattuk a futamot. Innen még a fele vissza volt a távnak ezért egy kicsit iparkodni kezdtem. Jól haladtunk, elakadásra nem volt alkalmunk, ezért éjjel kettõ óra elött egy kicsivel célba is értünk. Karesz már a cél elött egy órával elpunnyadt és bealudt a hátsó ülésen. A menetlevelet leadtuk, majd a kocsihoz érve halk sziszegésre lettem figyelmes. Sikerült valahol egy tüskét szerezni a bal hátsó kerékbe. Nem eresztett gyorsan, ezért elmentünk az elsõ faluba, hogy száraz aszfalton tudjunk kereket cserélni. Meg jack-iztük a dögtolót, majd kereket cseréltünk. Mindeközben a kocsiban Karesz azt hitte, hogy elakadtunk valahol, mert régóta dõlt a kocsi az oldalára. Miután felébredt akkor látta csak, hogy már hazafelé tartunk. Jó volt ez az éjszakai menet. Pont nekünk való volt. Pozitív szájízzel döcögtünk Várpalotára, mert bár helyenként küzdõsen, de teljesíthetõ volt a teljes szakasz. Természetesen a speciálokról nem tudok nyilatkozni, mert nem próbáltuk egyiket sem, de az biztos hogy az egyik se volt egyszerû eset. Szombat reggel Várpalotán a gumisnál kezdtünk, ahol ott hagytuk a kereket, miközben elmentünk megtankolni. A rajtidõnk 9 óra 10 perc volt, ezért nem kellett nagyon kapkodnunk, mert az éjszaka idefele lemértük, hogy nyugodt tempóval 50 perc alatt tesszük meg a rajt és a szállás közti távot. Most már két autóval voltunk, aminek nagyon örültem, mert így sokkal élvezetesebb a túra. Sajnos Karesznak még mindig nem sikerült navigátort szerezni, de Ô így is bevállalta. Ki se értünk Várpalotáról a mögöttünk kullogó 4Runneres a rövidebb útra bíztatott bennünket. -Na itt jobbra! -szólt a cb-bõl recsegõ hangon. Táblán a szöveg: "Katonai terület… belépni TILOS!". Karesz mondom, ebbõl nem lesz baj? Á! - szólal meg ismét a cb, mindenki erre jár. Iván közbe a laptopot bújta és számolgatta az így nyert út hosszát. Az aszfaltról letérve a tempót 60-70-rõl 20-30-ra kellett csökkenteni, mert a murvás úton a letaposott hó tükör jéggé volt fagyva. Nagyon szép helyeken járunk közben a havas tájban gyönyörködtünk. A nap is kisütött. Megyünk-megyünk mendegélünk, telik múlik az idõ, de a kilométerek nem akarnak fogyni. Iván egyszer csak megjegyzi: -NNHoze! Nekünk pont ellenkezõ irányba kéne haladnunk! Nem tettük szóvá Karesznak, mert a csodaszép természet kárpótolt a kerülõért. Majd kiértünk az aszfaltra és még vagy húsz percet mentünk. A rajthoz egy kissé megkésve, de odaértünk, majd azonnal el is rajtoltunk. Hatszáz métert se haladtunk, amikor egy patak keresztezte az utunkat. Elõttünk egy pár autó várakozott. Valaki beesett. Kiszálltunk megnézni a helyszínt. Szerény kis patakocska volt, ha nem látom, hogy mekkora a medre, simán én is belehajtottam volna. Ugyanis a tetején a jég beszakadt és a medret laza alját megásták az elõttünk lévõk. A 35"-ös gumik szinte teljesen eltûntek a víz alatt és a kijövetelhez a patak szélén le kellett küzdeni a vastag jeget, amit megtörni már nem lehetett. Szerencsére volt jobbról egy kerülési lehetõség, amit igénybe is vettünk. Tovább haladtunk, majd egy meredek domboldalhoz érkeztünk. Tkp. Épp egy Suzuki csörlõzte magát felfelé, mi meg gondoltunk egyet megpróbáltunk egy könnyebben járható szakaszt. Miután felértünk a tetõre közölték a pályabírók, hogy ha teljesíteni szeretnénk a szakaszt akkor mennyünk vissza a feléig, és az ott lévõ emberkétõl induljunk. Szalag az nem volt sehol, így azt gondoltuk aki feljut az feljut és megkapja a pecsétet érte. Hát nem. Nem baj, idõnk az mint a tenger ezért visszamentem, és megpróbáltam a lehetetlent. Ott ahol a Suzuki csörlõzte felfelé magát ott kellett felmenni. A fagyott talajba a gumi nem tudott beleásni, és a tíz centis hóban még a sík talajon is nehéz volt az elindulás. Na hadszoljon, és fél kettõben fél és háromnegyed gázzal elrajtoltunk. Mivel szinte tök egyenes szakaszról volt szó, ezért az indulás elött bátran bezártam a hidakat. Mikor a felénél jártunk a gázpedálon éretem, hogy ez már a mienk, -felmegyünk! Felérve közölték, hogy a legjobb idõ 16 másodperc és a miénk a 20 másodperccel nagyon jó. Az igazat megvallva nem a másodpercek miatt próbáltam meg, mert az nekünk nem sokat dob a latba, inkább azért, mert nagyon megtetszett ez az emelkedõ és új tapasztalatokat tudott adni a teljesíthetõségérõl, miközben a környezet biztonságosnak mondható volt. Eléggé a mezõny vége felé voltunk már, ezért se találkoztunk sok autóval. Tovább haladtunk az itiner szerint, majd egyszer csak egy horhosba kellett lefordulni. A helyenként szûknek mondható, nagyon kanyargós hasadékban lefelé a hosszú Toyotával helyenként nagyon küzdõsen tudtunk csak haladni. Volt olyan helyzetünk, amikor mindkét hidat zárni kellett, hogy az erõs kanyarban, a himbi-limbis "úton" mozdulni tudjunk. Mindvégig az volt a fejembe, hogy csak nyugodtan, innen még vissza tudjuk magunkat húzni a hátsó csörlõvel. Mikor már közel ötszáz métert ereszkedtünk elkezdtem inkább arra koncentrálni, hogy csak szembeforgalom ne legyen, mert félreállni itt magassági kormány hiányában szinte lehetetlen. Karesznak közbe cb-n odaszóltunk, hogy ne jöjjön be, mert ebbõl az árokból valahol biztos ki kell majd jönni. Mikor leértünk a spechez, mert ez oda vezetett, öt-hat autó várakozott. Kiszálltunk és a specet néztük. Nem sorolható a kocsikímélõ feladatok közé ennek a specnek a teljesítése. Nagyon látványos volt a profik kocsi zúzása. Vegyes érzelmek töltöttek el, amikor a profin megépített autók a majdnem függõleges falon úgy esett le, akárcsak egy darab kõ. Minden elismerésem a vezetõké és a navigátoroké, mert itt most nagyon megmutatták hogy mit is tudnak. Sajnos rengeteg amortizációba kerültek ezek a mutatványok ezért a vegyesek az érzelmeim, mert azért valahol sajnáltam is. Sorra kerültünk, majd arrébb álltunk és még filmeztünk egy kicsit. Természetesen nem mentünk be ebbe a specbe se. Tovább haladtunk az itiner szerint. Itt már ellankásodott és kiszélesedett a meder, szinte vízszintes volt. A teljesen befagyott kanyargó patakon nagyszerû volt kocsikázni. Egyszer csak beürüsödött és ki kellett menni az árokból egy 5-6 méter hosszú siratón. A piros traktor a kukorica szélén már árulkodó volt, hogy nem lesz egyszerû a kijutás. Volt fa is amihez kötni tudtunk, így azonnal csörlõvel kezdtünk. Odaálltam az emelkedõ aljára, nem kapattam fel mert nagyon jeges volt, és nem akartam, hogy Iván becsússzon alám. Megkötöttük majd elkezdtem húzni. Fél egyben rásegítettem alapjáraton, hogy a kötelet kíméljem. Mikor az egész autó már a falon volt néha elkezdett zakatolni a hajtáslánc, mert néhol a jég alól kint volt a föld és bele-bele kapaszkodott a gumi. Ekkor kikuplungoltam, és ráterheltem a kötélre az egész kocsi súlyát. Ismét nem panaszkodhatom a csörlõre, mert nagyon szépen tette a dolgát, de mivel közel két éves az Amsteel Blue kötelem fokozottan figyeltem, hogy szakadás esetén senki se sérüljön. Szerencsére még bírja a kötél a nyüstölést és szépen kitartott. Filmezésre és fotózásra is fordítottunk sok-sok idõt ezért nagyon a mezõny végére kerültünk. A cél felé haladva megint bementünk a horhosba, de most lentrõl felfelé. Az oldalra dõlõ szakaszoknál csak két csörlõvel és csigával tudtunk egyenesbe maradni. Karesznak se sikerült a jobbra lejtõ havas, jeges úton maradni és mivel hátsó csörlõ nem van, ezért az én hátsó csörlõmet használtuk úgy, hogy a kötelet egy fordítócsigán keresztül megvezetve akasztottuk a 4Runner hátsó lökõsébe. Megfeszítettem a kötelet és feljebb húztam ezzel Kareszt. Az Ô elsõ csörlõjét szintén kikötöttük egy fához, ezzel mind a két végét fel tudtuk húzni a kocsijának. Mikor megfeszültek a kötelek lassan elindult elõre, közben szépen eresztettük a csörlõket. Haladtunk tovább a patakban, ami egyre csak szûkült és hamar nyilvánvalóvá vált hogy ide kár volt ismét bejönni, de ha már itt vagyunk akkor haladjunk. Én mentem elöl és hamar eljött a következõ csörlõzõs hely. Szépen huzigáltuk magunkat felfelé, közben Karesz egy keréknyomnyit balra ment, és a partoldalról lelógó faág betörte a szélvédõjét. Balszerencsés volt ez a párszáz méter, mert nekem meg az újonnan vásárolt jobb hátsó lámpaburámat nyomta be valami faág. Na kicsörlõztük magunkat a szó minden értelmében, majd sietve robogtunk a cél felé, mert már kezdett sötétedni. Miközben a cél felé robogunk jobbról egy erdõs résznél Domoszlaiék csörlõznék az UAZ-t, csak hogy nincs mihez kötniük. Megfordultunk és gyorsan a segítségükre sietünk. Összekötöttük a 4Runnert és a Hiluxot aztán ránk akasztottak, majd Istiék elkezdték kicsörlõzni az orosz technikát. A nagyon meredek emelkedõn úgy jött fel mint a távirat. Egy kicsit szélvédõhiányosan, meg egy kicsit meghorpasztva itt ott amott, de egybe volt még a zöld szörnyeteg. Szétakasztottuk a köteleket, majd iszkiri a célba. A házikónál rengeteg autó volt mire mi beértünk. A pörkölt is nagyon jól esett, aminek az elfogyasztása után az eredményhirdetés következett. A nem túl nagy szoba tömve volt madárlátta off-roaderekkel, és csak a hihetetlen történetek mesélése maradt hátra. Mivel már több mint egy hónapja, hogy nem volt lehetõségem terepre menni, ezért az idei elsõ megmérettetés nagyon jól esett számomra, de ahogy Ivánt faggattam, Neki se állt panaszra a beszélõje. Persze az amortizáció lehetett volna kevesebb, de annak is örülhetünk, hogy nekünk csak ennyi jutott. Köszönjük a rendezõségnek a lehetõséget, hogy itt lehettünk! NNHoze