2006. 02. 03-04 - péntek-szombat
Az igazat megvallva erre a versenyre nem igazán készültem, mert az időjárás mifelénk nem hozott enyhülést és a beton keménnyé
fagyott talajon nem szeretek autózni, mert az szétráz minket és minden második vakondtúráson csak felhasalunk. Ennek ellenére a
verseny előtti kedden döntés született a családi tanácsban és majdnem hogy kérni kellett, hogy elmenjek. Csodák csodájára Iván
barátom is ráért, így pénteken négy óra felé már útra is keltünk. A frissen vásárolt hidraulikus csörlőmet szerdán beüzemeltem
ezzel már kettőre nőtt a mentőeszközök száma. Ez nagyon hasznos, mert ha kell akkor előre és hátra is tudunk csörlőzni. Mivel a
kevlárkötelet egy szakítópróba alkalmával kétszer is eltéptem és még nem jutottam el a megtoldásához, mi sem természetes az ilyen
dolgok utolsó pillanatra hagyása. Ezért az ódaúton készítettem el a két toldást, ami elég jól sikeredett. Várpalotáig Iván ült a
kormány mögött, hogy éjszakára maradjon erőm a bevetésre. Utunk Kareszhoz vezetett először és csodák csodájára velünk tartott az
éjszakába. Mivel neki is derült égből a villámcsapásként jött ez a meghívás, nem tudott maga mellé navigátort szerezni ezért
inkább egy autóval indultunk. Belőttük a gps-t majd teljes gázzal elindultunk Csatka felé. Várpalotáról 35km-es, 50 perces út
vezet át Vadaspusztára ahonnan a mezőny startolt. Út közben Karesz többször is bepróbálkozott a rövidebb ámbár kalandosabb
rövidítéseivel, amiket rendre elutasítottunk, mondván vár még ránk az éjszakai ereszd el a kéziféket akció. Megdöbbentő volt
a helyenként két méteres hófalak között menni. Az erdőbe be-be tekintve nagyon ígéretes éjszakának néztünk elébe. Akár csak
egy kísértet jöttek elő az egy évvel ezelőtti Forte trophy küzdelmeinek az élményei. Hét óra körül érkeztünk a rajthoz, ahol
javában zajlott a regisztráció. A sok terepjáró közül egy részüket már régi ismerősként láthattunk ismét újra. Miután szemügyre
vettük a résztvevő autókat a gépátvételhez mentem. Előkerült egy rendező aki a Holux-átvételét a becsületemre bízta. Mivel
minden a legnagyobb rendben van a Toyotán ezért nem lett lelkiismeret furdalásom, hogy nem bontottuk szét a kocsit a nagy
hidegben. Bár a szabályzat -mint az utóbb kiderült- a bukósisak használatát kötelezővé tette, mind a normál mind az extrém
kategóriában, de ez sajnos elkerülte a figyelmünket. Ezért sisaktalanul álltunk rajthoz. Aki ismer minket az tudja, hogy
specbe nem megyünk be, így a zárt kocsiban eléggé védve érzem magamat az útvonalon. Természetesen a mi érdekünk az, hogy
egy esetleges balesetnél kevésbé sérüljünk, ezért is kötjük be mindig magunkat. Ezentúl minden versenyen -még akkor is, ha csak
túrázóként vagyunk jelen- bukósisakot fogunk hordani, megelőzve ezzel egy esetleges fejsérülést. A rajt sorsolása után
megkezdődött az éjszakai trophy. A quadok után két percenként indultak az autók. Nem volt szerencsés a rajtidőnk,
mert 22-15 -re szólt. Nagyon lassan telt az idő a közel mínusz tíz fokos éjszakában. A porhó beborított mindent, a talaj
pedig kővé volt fagyva. A kerekeket leeresztettük 1.5 bárra, hogy jobban tapadjanak. Majd feltekertük az első csörlőre a
frissen megtoldott kevlár kötelet. Na még egy szendvics, még egy pohár forró tea. Végre valahára eljött a mi startidőnk is.
Rajthoz álltunk majd a kiírt időben elstartoltunk. Méterszámlálót nem kalibráltunk, így az első pár itinerpont az
akklimatizáció jegyében telt. Alig haladtunk három kilométert máris egy tkp-hez értünk ami egy domboldal leküzdéséből állt.
A meredeknek nem mondható legelőn csak többszöri próbálkozásra sikerült a feljutás. Merőlegesen semmi esély nem volt
az elindulásra, oldalazva pedig a szétdiferálás gátolta a haladást. Az első zár bekapcsolása után szinte rögtön
merőlegesen felfelé fordul a kocsi és szinte azonnal elfogyott a lendület. Addig-addig ügyeskedtünk, amíg meg nem találtuk
azt az optimális szöget, gázállást, sebességfokozatot és lendületet, amivel feljutottunk a tetőre. A megérdemelt pecsét
után folytattuk utunkat az itiner szerint. Hamar eljutottunk az első speciálhoz, ahol sok autó állt sorba. Gondoltuk nem
állunk sorba, inkább kikerülve a specet megkeressük a túloldalt a kijáratot. Elindultunk balra, de egy erdősáv állta
utunkat. Megpróbáltuk jobbra is, ahol egy ígéretes út ment lefelé, amit szűz hó borított. Leereszkedtünk, de csak egy
sózóhoz vezetett. Sajnos ez nem nyert. Próbálkoztunk egy nagyobb kör leírásával -természetesen csakis földesúton
haladtunk-, majd leértünk a faluba, miközben nem kereszteztünk friss nyomokat. A faluból felmentünk a tkp-hoz, hogy
ott érdeklődjünk a speciál kerülési lehetőségéről. Nem kaptunk egyértelmű információt a kerüléshez, ezért visszamentünk
a speciálhoz. Félreálltunk és megnéztük közelebbről is. Ahogy jobban körülnéztem és mértem fel a terepet tisztázódott a
kép, hogy ez a spec egy egyszerű zsákutca. Nincs átmenő forgalma, mert ott kell kijönni, ahol a bejárata van, csak mi
pechünkre nem láttunk autót ami épp akkor jött ki amikor mi odaértünk. Tehát hibásan feltételeztük, hogy a túloldalon
folytatódik a trophy. Na nem baj, mert nem vesztettünk semmit, csak mentünk egy pár kört. Folytattuk utunkat tovább,
majd egy kilométert se mentünk, mikor a kettes speciálhoz értünk. Félreálltam, majd egy kis kajálás és szerelvény igazítás
után tovább mentünk. A kettes specből kikanyarodva az itiner ábráját nem lehetett egyértelműen dekódolni, így egy kis
kavargást vágtunk le harmad magunkkal. A helyes út megtalálása után szépen haladtunk az éjszakába. Egyszer csak kiértünk
egy aszfaltos útra, majd hirtelen le is kanyarodtunk róla. A fahíd után egy hosszú emelkedő következett, amit minden gond
nélkül teljesítettünk. A tetőre érve jobbra le kellett törni. Az itiner megjegyzése a "Nézd meg!" -et javasolta, így hát
megálltunk és megnéztük a lejtőt. Épp a felénél egy autó zárta el az utat. Eltört a kormányösszekötője, így
irányíthatatlanná vált a bal oldali kereke. Quados srácok segítkeztek a mentésben, majd valahogy leeresztették a kocsit.
Mi közben kerülőt kerestünk és találtunk. A lejtő aljánál nulláztunk, majd folytattuk a futamot. Innen még a fele vissza
volt a távnak ezért egy kicsit iparkodni kezdtem. Jól haladtunk, elakadásra nem volt alkalmunk, ezért éjjel kettő óra
elött egy kicsivel célba is értünk. Karesz már a cél elött egy órával elpunnyadt és bealudt a hátsó ülésen. A menetlevelet
leadtuk, majd a kocsihoz érve halk sziszegésre lettem figyelmes. Sikerült valahol egy tüskét szerezni a bal hátsó kerékbe.
Nem eresztett gyorsan, ezért elmentünk az első faluba, hogy száraz aszfalton tudjunk kereket cserélni. Meg jack-iztük a
dögtolót, majd kereket cseréltünk. Mindeközben a kocsiban Karesz azt hitte, hogy elakadtunk valahol, mert régóta dőlt a
kocsi az oldalára. Miután felébredt akkor látta csak, hogy már hazafelé tartunk. Jó volt ez az éjszakai menet. Pont
nekünk való volt. Pozitív szájízzel döcögtünk Várpalotára, mert bár helyenként küzdősen, de teljesíthető volt a teljes
szakasz. Természetesen a speciálokról nem tudok nyilatkozni, mert nem próbáltuk egyiket sem, de az biztos hogy az egyik
se volt egyszerű eset.
Szombat reggel Várpalotán a gumisnál kezdtünk, ahol ott hagytuk a kereket, miközben elmentünk megtankolni.
A rajtidőnk 9 óra 10 perc volt, ezért nem kellett nagyon kapkodnunk, mert az éjszaka idefele lemértük, hogy nyugodt
tempóval 50 perc alatt tesszük meg a rajt és a szállás közti távot. Most már két autóval voltunk, aminek nagyon
örültem, mert így sokkal élvezetesebb a túra. Sajnos Karesznak még mindig nem sikerült navigátort szerezni, de Ô
így is bevállalta. Ki se értünk Várpalotáról a mögöttünk kullogó 4Runneres a rövidebb útra bíztatott bennünket. -Na
itt jobbra! -szólt a cb-ből recsegő hangon. Táblán a szöveg: "Katonai terület… belépni TILOS!". Karesz mondom, ebből
nem lesz baj? Á! - szólal meg ismét a cb, mindenki erre jár. Iván közbe a laptopot bújta és számolgatta az így nyert út
hosszát. Az aszfaltról letérve a tempót 60-70-ről 20-30-ra kellett csökkenteni, mert a murvás úton a letaposott hó
tükör jéggé volt fagyva. Nagyon szép helyeken járunk közben a havas tájban gyönyörködtünk. A nap is kisütött.
Megyünk-megyünk mendegélünk, telik múlik az idő, de a kilométerek nem akarnak fogyni. Iván egyszer csak megjegyzi:
-NNHoze! Nekünk pont ellenkező irányba kéne haladnunk! Nem tettük szóvá Karesznak, mert a csodaszép természet kárpótolt
a kerülőért. Majd kiértünk az aszfaltra és még vagy húsz percet mentünk. A rajthoz egy kissé megkésve, de odaértünk,
majd azonnal el is rajtoltunk. Hatszáz métert se haladtunk, amikor egy patak keresztezte az utunkat. Előttünk egy pár
autó várakozott. Valaki beesett. Kiszálltunk megnézni a helyszínt. Szerény kis patakocska volt, ha nem látom, hogy
mekkora a medre, simán én is belehajtottam volna. Ugyanis a tetején a jég beszakadt és a medret laza alját megásták
az előttünk lévők. A 35"-ös gumik szinte teljesen eltűntek a víz alatt és a kijövetelhez a patak szélén le kellett
küzdeni a vastag jeget, amit megtörni már nem lehetett. Szerencsére volt jobbról egy kerülési lehetőség, amit igénybe
is vettünk. Tovább haladtunk, majd egy meredek domboldalhoz érkeztünk. Tkp. Épp egy Suzuki csörlőzte magát felfelé,
mi meg gondoltunk egyet megpróbáltunk egy könnyebben járható szakaszt. Miután felértünk a tetőre közölték a pályabírók,
hogy ha teljesíteni szeretnénk a szakaszt akkor mennyünk vissza a feléig, és az ott lévő emberkétől induljunk. Szalag
az nem volt sehol, így azt gondoltuk aki feljut az feljut és megkapja a pecsétet érte. Hát nem. Nem baj, időnk az mint
a tenger ezért visszamentem, és megpróbáltam a lehetetlent. Ott ahol a Suzuki csörlőzte felfelé magát ott kellett
felmenni. A fagyott talajba a gumi nem tudott beleásni, és a tíz centis hóban még a sík talajon is nehéz volt az
elindulás. Na hadszoljon, és fél kettőben fél és háromnegyed gázzal elrajtoltunk. Mivel szinte tök egyenes szakaszról
volt szó, ezért az indulás elött bátran bezártam a hidakat. Mikor a felénél jártunk a gázpedálon éretem, hogy ez már
a mienk, -felmegyünk! Felérve közölték, hogy a legjobb idő 16 másodperc és a miénk a 20 másodperccel nagyon jó. Az
igazat megvallva nem a másodpercek miatt próbáltam meg, mert az nekünk nem sokat dob a latba, inkább azért, mert nagyon
megtetszett ez az emelkedő és új tapasztalatokat tudott adni a teljesíthetőségéről, miközben a környezet biztonságosnak
mondható volt. Eléggé a mezőny vége felé voltunk már, ezért se találkoztunk sok autóval. Tovább haladtunk az itiner
szerint, majd egyszer csak egy horhosba kellett lefordulni. A helyenként szűknek mondható, nagyon kanyargós hasadékban
lefelé a hosszú Toyotával helyenként nagyon küzdősen tudtunk csak haladni. Volt olyan helyzetünk, amikor mindkét hidat
zárni kellett, hogy az erős kanyarban, a himbi-limbis "úton" mozdulni tudjunk. Mindvégig az volt a fejembe, hogy csak
nyugodtan, innen még vissza tudjuk magunkat húzni a hátsó csörlővel. Mikor már közel ötszáz métert ereszkedtünk elkezdtem
inkább arra koncentrálni, hogy csak szembeforgalom ne legyen, mert félreállni itt magassági kormány hiányában szinte
lehetetlen. Karesznak közbe cb-n odaszóltunk, hogy ne jöjjön be, mert ebből az árokból valahol biztos ki kell majd jönni.
Mikor leértünk a spechez, mert ez oda vezetett, öt-hat autó várakozott. Kiszálltunk és a specet néztük. Nem sorolható a
kocsikímélő feladatok közé ennek a specnek a teljesítése. Nagyon látványos volt a profik kocsi zúzása. Vegyes érzelmek
töltöttek el, amikor a profin megépített autók a majdnem függőleges falon úgy esett le, akárcsak egy darab kő. Minden
elismerésem a vezetőké és a navigátoroké, mert itt most nagyon megmutatták hogy mit is tudnak. Sajnos rengeteg
amortizációba kerültek ezek a mutatványok ezért a vegyesek az érzelmeim, mert azért valahol sajnáltam is. Sorra kerültünk,
majd arrébb álltunk és még filmeztünk egy kicsit. Természetesen nem mentünk be ebbe a specbe se. Tovább haladtunk az
itiner szerint. Itt már ellankásodott és kiszélesedett a meder, szinte vízszintes volt. A teljesen befagyott kanyargó
patakon nagyszerű volt kocsikázni. Egyszer csak beürüsödött és ki kellett menni az árokból egy 5-6 méter hosszú siratón.
A piros traktor a kukorica szélén már árulkodó volt, hogy nem lesz egyszerű a kijutás. Volt fa is amihez kötni tudtunk,
így azonnal csörlővel kezdtünk. Odaálltam az emelkedő aljára, nem kapattam fel mert nagyon jeges volt, és nem akartam,
hogy Iván becsússzon alám. Megkötöttük majd elkezdtem húzni. Fél egyben rásegítettem alapjáraton, hogy a kötelet kíméljem.
Mikor az egész autó már a falon volt néha elkezdett zakatolni a hajtáslánc, mert néhol a jég alól kint volt a föld és
bele-bele kapaszkodott a gumi. Ekkor kikuplungoltam, és ráterheltem a kötélre az egész kocsi súlyát. Ismét nem
panaszkodhatom a csörlőre, mert nagyon szépen tette a dolgát, de mivel közel két éves az Amsteel Blue kötelem
fokozottan figyeltem, hogy szakadás esetén senki se sérüljön. Szerencsére még bírja a kötél a nyüstölést és szépen
kitartott. Filmezésre és fotózásra is fordítottunk sok-sok időt ezért nagyon a mezőny végére kerültünk. A cél felé haladva
megint bementünk a horhosba, de most lentről felfelé. Az oldalra dőlő szakaszoknál csak két csörlővel és csigával tudtunk
egyenesbe maradni. Karesznak se sikerült a jobbra lejtő havas, jeges úton maradni és mivel hátsó csörlő nem van, ezért az én
hátsó csörlőmet használtuk úgy, hogy a kötelet egy fordítócsigán keresztül megvezetve akasztottuk a 4Runner hátsó lökősébe.
Megfeszítettem a kötelet és feljebb húztam ezzel Kareszt. Az Ô első csörlőjét szintén kikötöttük egy fához, ezzel mind a két
végét fel tudtuk húzni a kocsijának. Mikor megfeszültek a kötelek lassan elindult előre, közben szépen eresztettük a
csörlőket. Haladtunk tovább a patakban, ami egyre csak szűkült és hamar nyilvánvalóvá vált hogy ide kár volt ismét
bejönni, de ha már itt vagyunk akkor haladjunk. Én mentem elöl és hamar eljött a következő csörlőzős hely. Szépen
huzigáltuk magunkat felfelé, közben Karesz egy keréknyomnyit balra ment, és a partoldalról lelógó faág betörte a
szélvédőjét. Balszerencsés volt ez a párszáz méter, mert nekem meg az újonnan vásárolt jobb hátsó lámpaburámat nyomta
be valami faág. Na kicsörlőztük magunkat a szó minden értelmében, majd sietve robogtunk a cél felé, mert már kezdett
sötétedni. Miközben a cél felé robogunk jobbról egy erdős résznél Domoszlaiék csörlőznék az UAZ-t, csak hogy nincs
mihez kötniük. Megfordultunk és gyorsan a segítségükre sietünk. Összekötöttük a 4Runnert és a Hiluxot aztán ránk
akasztottak, majd Istiék elkezdték kicsörlőzni az orosz technikát. A nagyon meredek emelkedőn úgy jött fel mint a
távirat. Egy kicsit szélvédőhiányosan, meg egy kicsit meghorpasztva itt ott amott, de egybe volt még a zöld szörnyeteg.
Szétakasztottuk a köteleket, majd iszkiri a célba. A házikónál rengeteg autó volt mire mi beértünk. A pörkölt is nagyon
jól esett, aminek az elfogyasztása után az eredményhirdetés következett. A nem túl nagy szoba tömve volt madárlátta
off-roaderekkel, és csak a hihetetlen történetek mesélése maradt hátra.
Mivel már több mint egy hónapja, hogy nem volt lehetőségem terepre menni, ezért az idei első megmérettetés nagyon jól
esett számomra, de ahogy Ivánt faggattam, Neki se állt panaszra a beszélője. Persze az amortizáció lehetett volna
kevesebb, de annak is örülhetünk, hogy nekünk csak ennyi jutott.
Köszönjük a rendezőségnek a lehetőséget, hogy itt lehettünk!
NNHoze
|